Megint csak jár az agyam. Vágyom a szabadságot, vágyom a szerelmet. Vajon megkapom bármelyiket is? Vágyom a boldog gyermekéveket, a fiatalságom vissza. Csak ülök egyedül a gép előtt a lakásba egy idegen helyen , egy idegen városban és folynak a könnyeim. Nem, ezek nem öröm könnyek. De a sírástól megkönnyebül kicsit a lelkem. Boldogtalan vagyok! Ne kérdezd miért. Magam sem tudom miért, hogy mi bánt ennyire. Csak úgy érzem megrekedtem ismét. Lehet túl gyorsan léptem újra, lehet túl hamar jött újra  a szerelem. Vagy csak a szerelem iránt vágy, és én magam is elhittem, hogy szerelmes vagyok.... újra. Vágytam az érzést, hogy újra szeressen valaki, hogy magáénak akarjon és ne csak játékból.  Ő azt mondja szeret, mégis egyedül vagyok.. ismét. El akar venni, megvan az időpont is: 25.05.23. Nem tudom, hozhat ez bármi jót is? Vágytam rá sokáig és most megkaptam. Mégsem érzem azt az örömet. A magány erősebb. És húzz magával. Ő magának akar, szeret velem játszani, élvezi, hogy szenvedtett. Lehet hozzá kellene hozzámennem... a magányhoz.

-Egyszer talán teljesül a vágyam és lesz egy házam a Balatonnál. Esténként sétálgatok a parton és elmerengek az életemen. Békével a szívemben hajtom álomra a fejem. Nem is vágyik másra a szívem... nekem ez a boldogság!!!-

Mint megannyi kis gyémánt, fénylik a világ;
Tökéletes, hiába is keresnéd benne a hibát.
Ezernyi kvarchomok csillog a végtelen éjben,
Mint a tengerpart hajnalban, úszik a fényben.
Pára kúszik a hegyre, elfedve előlem a csodát,
A szemed lassan megszokja és elfogadja a homályt.
Ébred a táj és vele együtt a szívem is tele,
Nem gondoltam, hogy ilyen fontos lesz a hely...

csak nézek szekszárd fele.

Másfél éve nem posztoltam, de az utóbbi bejegyzésben sem voltam túl aktív. Túl sok minden történt, és nem tudom, hogy van-e időm és erőm, na meg kedvem leírni mindent részletesen....

Eljött a hősök és a szabadság napja: március 15. Volt egy Pilvaker. Volt egy döntés... kitudja jó volt-e vagy sem.

Megléptem amit éreztem, hogy talán helyes. Az érzések kavarognak bennem. Kiabálok érted, majd messzire löklek magamtól. Szeretlek. DE sok volt a bántás és nem tudom, hogy te igazán szeretsz-e. Veszekedések, megrekedés. Hiány! Főleg  a hiány ami mar, éget. Nem tudom ki fogom-e bírni, nem tudom akarok-e nélküled lenni... 

Piszkálgatom azt a rohadt parazsat, tudatosan. És lángot kapott, elkezdett égni, lassan de biztosan. Tavaly nyáron ajánlatot kaptam tőle, de természetesen csak a szája volt nagy megint... mint mindig. (Na jó más is, de erről ugye én csak szóbeszédből tudok, ami olykor tőle ered) .:D   De ahogy nézz rám, ahogy beszél hozzám,  teljesen elvarázsol. Nem tudom mit kellene csinálnom. Aztán szeptemberben beszéltünk hosszabban, egy délután. Elhangzottak nagy vallomások,  érzelmek. Furcsa vallomást kaptam tőle. Soha senkivel nem csalta meg a feleségét... pedig rengeteg jó nővel hozta össze az élet. Volt ki csókolni akarta és volt olyan is aki ennél sokkal többet szeretett volna. De Ő mindig nemet mondott. Velem mégis megtenné, és csak velem. (Ezt Ő mondta) Ha mással is, akkor már megtette volna mással is. De Ő csak velem merne lépni. Már ha merne lépni... Egyszer közelebb kerültünk egymáshoz amikor neki már felesége volt, de akkor nem tettük meg... csak majdnem. Akkor azt mondta, ha megcsókol elveszíti a fejét, és onnantól csak engem akar majd. Én vagyok neki a NŐ!  Ez sok éve volt. Tavaly próbált finoman hozzámérni mindenféle szar ürüggyel. Aztán várta a csókot, ami nem volt. Eljött két hete is, maradni akart. Túl közel kezdünk egymáshoz kerülni. Sejtem, hogy hova vezet ez. És egyre sodródom a dologgal. Egyre kisebb az ellenállás. Féltem Őt és magamat is, attól ami ránk várhat még. Két kanna van a kezemben, az egyikben víz van, a másikban olaj. Nem akarom kioltani a vágyat, az érzést iránta bennem és benne irányomban. ... Félek, hogy nem tudok uralkodni magamon és nagyot fog szólni ez a dolog. Az olaj a tűzön mindent elhamvaszt majd.. lehet az érzéseket is. Köztünk vagy más iránt. Félek lépni, de toporogni sem akarok egyhelyben. Bár lépnél Te, levennéd vállamról a terhet és a kételyt. Aztán már csak a tiszta bűntudat marad, amivel mindkettőnknek meg kell küzdeni! És utána lépni... valamerre.

A pusztulás a levegőben van. Mind az érzések terén, mind a természetben. Megállíthatatlanul közeledik valami, és nem tudom, hogy ez jó-e. Valahol már szabadulnék, de sajnálnám is ezt a kapcsolatot. Én szeretném ezt a fiút, de úgy érzem neki fontosabb minden más, de főleg a büszkesége, mint én. És így már nem érzem annyira jónak ezt a kapcsolatot.[fffffffaaaaaazzzzzzzzzzzzzzzzzz                                 ttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttt   <--- na ezt Merida írta. :D É körülbelül ennyi is a lényeg.

Kavarognak bennem a gondolatok. Kavarognak bennem az érzések. Nem tudom mit akarok, nem tudom jót akarok-e...magamnak. 2 és 4. Újra megtalált a gyermekkor szelleme, szerelme. A beteljesületlen, a parázs ami mélyen izzik a megkérgesedett felszín alatt. Megkapartam és szelet kapott. Izzik csendesen de biztosan, meleget adva lelkemnek. Felhívtam a szülinapján, beszéltünk. (évente egyszer hívom, és sajnos csak én keresem) De most történt valami benne. Már a beszélgetés is furcsa volt, régi emlékeket hozott elő, olyanokat amiket talán már nem kellene emlegetni. Eltemettük magunkban ami lehetett volna. A múltunkat a jövőnket. Mégis felszínre hozta az érzést, tudatosan. Magaslabdákat akartam adni neki, de én jöttem zavarba. Szépnek tart. És tisztában van a helyével a szívemben, csak azzal nem, hogy még mindig ott is van. De mi van, ha mégis?! Mi van ha tudatosan piszkálja azt a rohadt parazsat?! Még mindig családja van, és jön az 5. gyerek. Hogy, van nekem jogom mindebbe belerondítani? Vagy csak én vagyok a szamár, amíg az asszony állapotos?! Na ne csináljunk már hülyét magunkból!! És mi van, ha komolyan gondol rám? Azt mondta, látni akar még. Több szenvedély volt abban a másfél órában mit velem töltött, mint a barátomban az utóbbi pár év alatt. Feszít és melegen is tart az érzés, mit kiváltott bennem. 

Kezdem elveszíteni a hitem és a szerelmem a párom iránt. A vírus miatt nem találkoztunk egy jó ideje. Kopik bennem az érzés iránta. Becsapni Őt sem akarom. Tisztáznom kell magamban a fényt, ami a szemeben él mikor vele vagyok. Nem tudunk szeretkezni, nincs benne vágy, tűz. Kikopott belőlem is....irányában. Szenvedélyes csókra, szerelemre vágyom. Néha vad élvezetre! És tőle ezt nem kaphatom meg. Valamiért nincs benne, állítja nem miattam. Már nem hiszek neki! Már megkopott minden. Nem tudom mit tegyek?! Ez az érzés (a menekülés érzése) csak átmeneti, vagy állandó? 

Tudom, hogy nem élhetek a múltnak, de a jelenben sem akarok megragadni. Haladnom kell a jövő felé, tiszta, őszinte lélekkel. 

Vágyom a szerelemre, vágyom az elérhetetlenre! Változtak a dolgok, elvált!! Tudom, nem érdeklem, de nem tudok lemondani a hitről, hogy egyszer az enyém lehet. Akarom Őt! Mindennél jobban. Az a mosoly...megöl. Újra és újra. Napról, napra. Óráról, órára. 

Kételyek között élek, félek! Menekülök az érzések elől! Nem akarok telefonálni sem, szorít a gyomrom. Szabadulnék a jelentől, flörtölnék a múlttal, és vágyom a jövőt!!!

Ki mondja meg nekem, hogy mit tegyek?! Adj jelet, adj hitet!! Kérlek!

Lopva érkezett hozzánk, szinte alig vettük észre és már a szívünkön ült. Mint róka a tyúkólba, csak a megfáradt nap sugarait hagyta nekünk hátra. A nap már nem tűz olyan melegen, a bőrön a nyár illatát hagyta hátra nekünk, mit valami utolsó emléket mely lassan elkopik az emlékezetünkben. A hajnalok már hűvösek, csillan a harmat a fűszálakon. A kasvirág bíbor szoknyája még élénken táncol a szellőben, de itt-ott már ritkás. Már nem veszekednek annyit a verebek sem, eljárták már a násztáncot, inkább csak a fiókák regulázásával töltik az időt a szülők. Az alma piroslik a fán, mely meghajtja ágait a roskadozó súlytól mely rá nehezedik. A rózsa még pompázik, áthatol mindenen fenséges illata. A lugason a szőlő már kéklik, fénylik, készül az őszre, az érésre. Nektárját felkínálva az arra tévedt megfáradt vándornak. A veteményesben a paradicsom és a paprika és szépen hozza termését a gazda és családja nagy örömére. Szorgos méhek gyűjtik még a nektárt, bejárva a környéket, hogy minél több sárga port ragasszanak apró lábaikra, melyet a kaptárba szállítanak. Sok emlék jut eszembe, itt a hintaágyon ülve, merengve a messzibe. A templom harangja olykor a szívemet és a lelkemet is megkondítja. Itt szállt el az ifjúságom, itt voltam gyermek. Csodát őriz a bakonyi táj, csodát művelt a szívemmel. Elmúlt szerelmek, fellángolások, barátok, veszekedések. Sok átmulatott éjszaka, sok ígéret, sok ki nem mondott szó és érzelem. Csalogat az emlék, a Balaton illata, melyben nem egyszer megmártoztunk egy forró délután, hogy aztán a partról nézzük a naplementét Almádi felé. Boldogságom itt veszett a semmibe, az évekkel együtt. De még érzem! Még érezni akarom!!! Visszahozhatom. Bár, már nem lenne ugyanaz, de a táj és az emlék megmarad. Még!  Itt élni, és itt megöregedni, mily szép is lenne. De még valóra válhat, csak hinnem kell benne. Ami itt van az maga a csoda, maga az élet!

Ülök a hintaágyon és bámulom az eget és az ő kékjét. A fodros felhők játszanak egymással és velem is. Csak gondolkodom a miérteken. Hogy, a dolgok miért úgy történtek ahogy. Hogy, mi terve velem az égnek. A fodrok a vízre emlékeztetnek, ahogy lágyan ringott lábamnál mikor a hűvös hullámok közé vetettem magam a Balatonnál. És a homok a talpam alatt, mint megannyi kis sikló nyoma, melyek napozni térnek ki a kövek közé a parton, ahol a hullámok szelíden csapnak át, igyekezvén a partot elérni. Béke honol bennem!!